Jövő

Van egy emberi tulajdonság, amelyről biztosan tudjuk, hogy az emberen kívül más nem képes. Mi, ellentétben más élőlényekkel el tudjuk képzelni a jövőt, nem csak azt, hogy mi következik. Ez utóbbira rajtunk kívül szinte minden állat képes, úgy hívják nexting. Ha dobnak felénk egy labdát, elhajolunk, nem csak mi, minden állat. Mi azonban bele tudunk pillanatani abba, ami még nincs, abba, ami még nem biztos, hogy lesz. Jövőbe látó lények vagyunk.

A Neurománc híres szerzője, William Gibson szerint a “jövő itt van, csak még nincs teljesen elterjedve”. Az egyik kedvenc mondásom, mert rávilágít, hogy bár apró jelek formájában, de minden itt van, ami a jövőt alkotja, minél közelebb van, annál valószínűbb, hogy látjuk az oda vezető utat, erőteljesebb mintákként és trendekként.

Általában a jövőbe látó képességünkkel pont az a probléma, ami az előnye is. Az agy hatásosan szimulál és mint ilyen elképesztő erővel képes azt a látszatot kelteni, hogy amit elképzelünk egy adott információ halmazból, az meg is fog valósulni. Gyakran azért hozunk rossz döntéseket, mert annyira hiszünk annak amit az agyunk mesél, hogy képtelenek vagyunk rá félinformációkból épített szimulációként és lehetséges jövőként gondolni.

Mégis, a paradoxon az, hogy úgy tűnik, hogy egyesek ereje pont abban rejlik, hogy képesek egy általuk kiválasztott jövő felé tartani olyan erővel, hogy az egy egész iparágat új irányba indítanak el. Steve Jobs, Larry Page, Ewan Williams vagy Elon Musk jó példái ennek az embertípusnak.

Ez utóbbi képességet olyan nagyra értékeljük, hogy azokat az embereket és cégeket – pl. korábban a HP, IBM, mostanában pedig az Apple és a Google -, akik olyannak látszanak, mintha erre képesek lennének, sokkal többre tartjuk, mint azokat, akik csak a jelent képesek maximális teljesítményen hozni.

Úgy néz ki, hogy jövő fetisiszták vagyunk és akik közülünk jobban képesek szimulálni, azokra árgus szemekkel figyelünk.