Startup: Királydráma

Egy startup elindulása, vállalkozás felépítése tele van óriási élményekkel de rengeteg drámával is. Az egyik legnehezebb dolog nem is a képességek hasznosítása, termékek kitalálása és piacra vitele, hanem a vállalkozások építésének emberi oldala, megélése és kezelése.

Rengeteg cikket olvastam már arról, hogyan kell vállalkozást építeni, hogyan kell marketingelni, pilotolni, lean módon építkezni, embereket felvenni. Nekem ezekkel ritkábban voltak gondjaim, a legnehezebb dolog soha nem a munka, hanem a stressz menedzselése volt. A stressz, ami teljesen be tudja szippantani az embert, fel tudja őrölni, hogy aztán úgy tegye ki magából, mintha semmi értelme nem lenne.

A vállalkozások építésében eltöltött évek alatt – így visszatekintve – átéltem rengeteg visszautasítást, butaságot, lehetetlen elvárásokat, fals ígéreteket, szándékos rossz akaratot, olyan dolgokat, amiket az ember színdarabokban szokott látni. Mégis nagyon hálás vagyok érte, mert bár volt többször volt olyan, hogy úgy éreztem, maga alá gyűr, végül megtanultam kezelni mindazt, ami ezzel együtt jár és ez az életem minden területére jótékony hatással lett.

Menedzselni a határokat, az alvással töltött időt, a feltöltődésre szánt időt, a képességet a munka és a magánélet lehatárolására, a képességet, hogy a kemény dolgokkal szembenézzünk, a visszautasítással szembeni toleranciának a növekedését, a belülről vezéreltség erősítését, a megbocsátást, vagy például annak az erősítését, hogy ebben a világban semmi nem személyes és semmi nem Rólad szól.

Ha valaki párszor megpróbálkozik vele és nem pusztul bele, akkor a munka világának utcai harcossává válik.


Akik megcsinálták a hazai webet 2013-ban

A vs.hu felüdülés volt a mobilom kijelzőjén. Érthető navigációval, gyorsan betöltődő felületekkel, megnéztem a weben, ott is szép.

Tudja:
- Flat dizájn
- Responsive megjelenés
- Kellemesen játékos animációk
- Egész oldalas, multimédiával kiegészített cikkek -» amit mostanában a The Guardian és a New York Times forradalmasított
- A medium.com-hoz hasonló letisztult megjelenés

Igen, hasonlít a Verge-re, igen, a Medium.com-ra is, de kit érdekel.

Olyan webes iparos munka, ami világszinten 2013-at képviseli. Ellentétben a sok béna és használhatatlan weboldallal, ami piacra kerül.


Jövő

Van egy emberi tulajdonság, amelyről biztosan tudjuk, hogy az emberen kívül más nem képes. Mi, ellentétben más élőlényekkel el tudjuk képzelni a jövőt, nem csak azt, hogy mi következik. Ez utóbbira rajtunk kívül szinte minden állat képes, úgy hívják nexting. Ha dobnak felénk egy labdát, elhajolunk, nem csak mi, minden állat. Mi azonban bele tudunk pillanatani abba, ami még nincs, abba, ami még nem biztos, hogy lesz. Jövőbe látó lények vagyunk.

A Neurománc híres szerzője, William Gibson szerint a “jövő itt van, csak még nincs teljesen elterjedve”. Az egyik kedvenc mondásom, mert rávilágít, hogy bár apró jelek formájában, de minden itt van, ami a jövőt alkotja, minél közelebb van, annál valószínűbb, hogy látjuk az oda vezető utat, erőteljesebb mintákként és trendekként.

Általában a jövőbe látó képességünkkel pont az a probléma, ami az előnye is. Az agy hatásosan szimulál és mint ilyen elképesztő erővel képes azt a látszatot kelteni, hogy amit elképzelünk egy adott információ halmazból, az meg is fog valósulni. Gyakran azért hozunk rossz döntéseket, mert annyira hiszünk annak amit az agyunk mesél, hogy képtelenek vagyunk rá félinformációkból épített szimulációként és lehetséges jövőként gondolni.

Mégis, a paradoxon az, hogy úgy tűnik, hogy egyesek ereje pont abban rejlik, hogy képesek egy általuk kiválasztott jövő felé tartani olyan erővel, hogy az egy egész iparágat új irányba indítanak el. Steve Jobs, Larry Page, Ewan Williams vagy Elon Musk jó példái ennek az embertípusnak.

Ez utóbbi képességet olyan nagyra értékeljük, hogy azokat az embereket és cégeket – pl. korábban a HP, IBM, mostanában pedig az Apple és a Google -, akik olyannak látszanak, mintha erre képesek lennének, sokkal többre tartjuk, mint azokat, akik csak a jelent képesek maximális teljesítményen hozni.

Úgy néz ki, hogy jövő fetisiszták vagyunk és akik közülünk jobban képesek szimulálni, azokra árgus szemekkel figyelünk.


OS X Maverics

Az őszi szezonra az OSX Maverics-et vártam a legjobban, röviden összefoglalom az eddigi tapasztalataimat.

Maverics
Ahogy ígérték előre, tényleg nagyot sikerült optimalizálniuk. A korábbi OSX verziók inkább az új funkciókról szóltak és új navigációs modellekről, a Maverics nem akart nagyon előremenni – bár szoftverekben hozott pár újdonságot – valójában a legnagyobb előnye az lett, hogy letisztította azt, amit eddig is tudott az egész operációs rendszer, és sokkal gyorsabbá tette. Felületi szinten észre sem vettem szinte, hogy váltottam, de azt igen, hogy az eddigi gyorsnak mondhatóhoz képest is villámgyorsan áll fel a gépem, hogy minden felkapcsolt egy sebességet. Azt kell mondjam, hogy a kedvenc OS X-em lett az utóbbi pár év kiadásaiból, mert arra fókuszáltak benne végre, amit az utóbbi időben elkezdtek elfelejteni, hogy ez egy produktív környezet, ahol nem csitti-fitti animációkra van szükség, hanem olyan környezetre, ami a lehető leggyorsabban működik. A dupla képernyő pedig előrevetíti azt, amit egy Apple TV-vel már most ki lehet próbálni, vagy akár egy prezentáció során, hogy az ami történik a kivetített képernyőn, az független attól, ami a laptop képernyőjén van. Ez a különböző adat prezentálás közben, TV nézés közben, számos helyen nagyon hasznos lesz.

Az egész operációs rendszer mintha csak elindult volna egy olyan optimalizáltság irányába, hogy még kissebb gépeken is bátran elfusson, kevesebb áramot fogyasszon, ha csak egy dolgot kell mögé látnom, akkor a még maihoz mérve is az ultrahordozható gépek operációs rendszere legyen.

Csodálkoznék, hogy lenne bárki a Mac-es közösségben, akinek ez az irány nem jön be.

iWorks
Itt már ugye megoszlanak a vélemények. A weben darabokra szedték az új iWorks-öt a megjelenést követően, a fő kritika az volt, hogy mennyire elvitték az alap felhasználók felé az eszközöket és kihagyták a professzionális felhasználók igényeit. Érdekes, én nem ezt látom. A Pages mindig is egy kicsit béna szövegszerkesztő volt, professzionális munkára szinte alkalmatlan. Adat kapcsán rendes ember Excel-ben dolgozik még mindig, ha sok adattal és komoly feladatokat kell elvégeznie, a Numbers pont arra volt jó és most talán egy kicsit jobb is, hogy szerkesztett, szépen kinéző chart-okkal támogatott adatsorokat prezentálhassunk vele, akár ajánlatokat, akár egszerű kalkulációkat vizualizáljunk.

A Keynote kapcsán pedig egyáltalán nem értem a kritikusokat. Valóban idegesítők lettek az új panelek és némely feladatot elég sok ideig tart megcsinálni, de végre megoldották a presenter view nézetet, a prezentáció során könnyedén lehet végre a prezentációs nézetet beállítani és váltani, hogy melyik képernyőre is szeretnénk kitenni, a betűméretek könnyedén felhúzhatók, szóval aki prezentációra használta a keynote-ot, annak ez a verzió óriási ugrás lesz. Végre valóban használható a presenter view.
A prezentáció készítők számára is kellemes újdonságok vannak, formázások, végre megjelentek az érthető bekezdés stílusok, amivel a teljes prezentációban könnyedén tudjuk változtatni egy adott szövegtípus adottságait, a mesterdiák szerkesztése is – bár elsőre egy picit elbizonytalanodtam, de jóval érthetőbb lett, jól keretezett módon jelenik meg, hogy mit fog látni a végén az “ügyfél”.

Az összes kritikából az jött le nekem, hogy voltak egyesek, akik a Keynote-ban csináltak grafikákat – ??? -, illusztrációkat – ??? -, itt csináltak prototípusokat – ??? -, ergo olyan emberek hada, akik nem vették észre, hogy ezekre kifejezetten van professzionális tervező eszköz, amit ha az ember egyszer kipróbál és megtanul, onnan soha többet nem néz vissza – Photoshop, Illustrator és Axure -. A Keynote egy prezentáció gyártó eszköz, ebben pedig hatékonyság és megjelenítési minőség szempontjából a világ legjobbja. Én professzionális prezentáció készítő vagyok, a munkám része, hogy érthető prezentációkat tartsak és bár nagyon szeretem a Prezit is, ha gyorsan kell korrekt minőségű prezentációt készíteni, akkor produktivitás szempontjából a Keynote kenterbever minden programot, amit eddig használtam. Talán az egyetelen killer app számomra a Mac-en, amiért nem tudnék más platformra menni még akkor sem, ha szeretnék.

Összefoglalva szerintem az idei év az Apple-nél a csináljuk jobban, amit eddig csináltunk éve volt. Lehet hogy ez már Johny Ive mentalitásának megjelenése a szoftver oldalon is, aki a hardverben is a folyamatos iterálás bajnoka.

Ahogy az iOS 7 is viszi tovább a korábbi iOS sajátosságait, de érthetőbbé, egységesebbé teszi azt, ugyanígy a Maverics is hasonló úton jár.


Egyszerűen és egyszerűnek látszani

Bármilyen szolgáltatást vizsgálni az egyszerűség dimenziójában a következőképp lehet. Egyszerű-e előállítani és egyszerű az ügyfelek elé vinni, illeteve másik oldalon az ügyfél egyszerűnek látja-e és érzi azt.

A legtöbb szolgáltatás bonyolult. Amikor az Apple iPhone-jára azt mondjuk, hogy egyszerű, akkor azt a szubjektív érzést írjuk le vele, ahogyan a mögöttes funkciók felénk megjelennek. Egyszerű, mert az felület, amin keresztül kapcsolatba lépünk vele, lehetővé teszi számunkra, hogy komolyabb kihívás nélkül megoldjuk azokat a feladatokat, amikről úgy gondoljuk, hogy pont ezzel az eszközzel lehet. Egyszerű, mert el tudunk sétálni érte egy boltba, ahol egy szép dobozban átvesszük. Egyszerű, mert bekapcsoláskor nagyjából 3-4 perc alatt működőképessé tudjuk tenni és értjük, hogy mi mitől működik rajta.

A másik oldalon az iPhone elképesztően bonyolult. Működéséhez gigászi mennyiségű szoftverkódot kell összehangoltan megírni, egy egész operációs rendszert és a ráépülő programokat kell karbantartani, egész komoly hardver mennyiséget kell belezsúfolni egy kis keretbe, majd az egészet millió számra össze kell rakni, be kell csomagolni és el kell juttatni a felhasználóhoz a világ túloldalán.

Az iPhone előállítása elképesztően bonyolult, nemrég jött le egy cikk a 2007-es bejelentéséről, amiben azt a történetet járják körbe, hogy mekkora politikai csatározások közepette, mennyi, már szinte eldobott technológiával körbevéve, mekkora hibák sorozatával jutottak el oda, hogy alig egy nappal a bejelentés előtt tudtak egy működő telefont kivinni a színpadra, aminek az előállítása közel 150 millió dollárba került. Csak egy a nagyon szép példák közt, hogy Johny Ive és Steve Jobs által megálmodott első telefonok egyike egy tiszta fém készülék volt, direkt mintha arra találták volna ki, hogy árnyékolja a telefon antennát és amikor megjelentek vele, akkor a telefonos mérnökök mondták, hogy azzal bizony nem fognak telefonálni. Újra kellett tervezni az egész tokot. Amikor azt gondoljuk, hogy az iPhone egyszerű, akkor azt is gondoljuk egyben, hogy sok ezer ember, csapatok tucatjai dolgoznak szolgáltatások tucatjain, csak hogy a termék számunkra egyszerű legyen. Ami számunkra egyszerű, az az Apple dolgozóinak elképesztően bonyolult és kemény munka. Ha egy cég egyszerűségben akar versenyezni, akkor valójában az egyszerűség látszatában akar versenyezni, nem abban, hogy azt milyen egyszerűen, fájdalommentesen lett előállítva.

A világ bonyolult, szóval amikor valami nagyon egyszerűt és érthetőt látsz, biztos lehetsz benne, hogy a túloldalon egy egész hadsereg dolgozott azon, hogy a világ mögöttes bonyolultságát egy rád ergonomómiailag tökéletesen szabott válaszba csomagolja és tálalja úgy, hogy magad is meglepődj.


Hogyan lett a világ modern?

A szabadságom alatt olvasott könyvek közül a következő: Swerve, How the World Became Modern.

A könyv Pulitzer díjat kapot 2012-ben és egy 15-ik századi olasz pápai írnok, Poggio Bracciolini történetét mutatja be, aki néhány hasonlóan megszállott kortársához hasonlóan rég letűnt latin korok könyveit vadássza a német vidék kolostoraiban.

A könyv elképesztően izgalmas képest fest a korról, a korrupt vallási környezetről, a kultúrát gyors iramban felejtő Európáról, a kolostorokról, ahol a könyvek másolása pusztán a lélek nemesítését hivatott repetitív tevékenység volt, nem pedig a könyvek tartalmának megismerése és továbbadása. Greenblatt egy kicsit talán túlzásokba is esik a kor hanyatlásának bemutatásával, túlzottan igazodik a mai kor gondolkodásához. Ami bizonyos, hogy ebben a korban a világot többnyire Isteni eredetűnek tartották és a kor dogmatikus körülményei között egy elképesztően agresszív vallási intézményrendszer nyomta el a keresztény egyház elfogadott normáitól eltérő véleményeket. Ebben a korban Poggio egyszer csak rátallál egy régi latin könyvre.

A könyv a legnagyobb hatású írások egyike lesz, szinte megváltoztatja a történelem menetét, tartalma ugyanis nem más, mint krisztus előtti I. században élt római költő-filozófus, Lucretius műve.

Lucretius, aki a görög Epikurosz filozófiáját költöztati át a Római kultúrába, elképesztő gondolatokat ír le verses formában. Például, hogy a világ atomokból épül fel, hogy nem az ember a világ közepe, sőt még a föld sem a világ középpontja, hogy halálunk után nem történik velünk semmi, illetve ha léteznek is istenek, nem foglalkoznak velünk és az élet legfontosabb célja nem más, mint maga az élet. A legfontosabb feladatunk ennek megfelelően nem más, mint hogy a saját és mások életéért dolgozzunk és élvezzük az életet, amennyire csak tudjuk.

A könyv lényegében katalizálja a felvilágosodás eszméjét, számos kortárs festőt inspirál és hatása olyan távolra nyúlik el, hogy még olyan emberek is merítenek belőle inspirációt, mint Galileo, Freud, Darwin, vagy Einstein.

Bár kicsit túlzónak tűnt nekem a könyv olvasása közben, hogy egy írás ekkora hatással lehet a történelemre, de üdítően élesen szemlélteti, hogy az emberiség gondolkodásának fejlődése nem egyenletes és állandóan előre haladó. A mai világ gondolkodásának alapjait nagy mértékben hatják át a görög filozófia által lerakott eszmék és talán legjobban csak abban különbözünk egy több ezer éves civilizációtól, hogy a materiális világról jóval mélyebb ismereteink vannak.


Inkognitó: Az agy rejtett működése

A szabadságom alatt elolvastam az Incognito c. könyvet is, ami az emberi agy működésével foglalkozik és friss kutatások eredményeit szedi össze csokorba egy neurológus, David Eagleman tollából. Egy szóban összefoglalva, elképesztő.

Az agy működése egy hihetetlenül optimalizált biológiai szerkezet, amely minimális energia felvétellel – a testhez képest nagy persze – képes a maga körül zajló világot feltérképezni, döntéseket hozni és irányítani a szervezet többi részét.

Egyre erőteljesebb az a vélemény, hogy az agy különböző zombi rendszerekből épül fel, amelyek egymással egyfajta képviseleti demokráciában élnek együtt, döntési jogkörökért és tevékenységekért versengenek. Amikor valakinek például elromlik az agyának ilyen koordinációt végző tevékenysége, ott különböző agyi területek feletti konszolidációs műveletek kiesnek és könnyedén lehet, hogy a teste nem azt csinálja egy agyi vezérlő terület miatt, amit az agy mondjuk tudatos területe szeretne. Az idegen kéz szindrómánál például, ahol a tudatos terület felemelésre készteti az egyik kezet, egy másik terület a másik kezet irányítja arra, hogy fogja vissza. Hasonlóan a tourette szindrómásokhoz, akik nem szándékolt hangokat hallatnak és mondanak ki.

Az agy úgynevezett tudatos része egyáltalán nem az agy középpontja, akár irányítási értelmeben vesszük, akár máshogy. A kognitív területek gyakran utolsóként kapnak meg az agy által döntésre vitt feladatokat. Például vannak a japán csirke válogatók, akik meg tudják állapítani, hogy a csirke fiú-e vagy lány. Kiscsibéknél ez szinte lehetetlen, mégis tudják. Az érdekes, hogy ha valaki megkérdezi őket, hogy csinálják, nem tudják, mert a tudatos agyi területeknek nincs köze ehhez a tevékenységhez.

Egy 1997-es kísérletben embereket leültettek 4 kártyapakli elé és megkérték őket, hogy válasszanak a kártyákból, bizonyos paklival általában vesztettek, másikkal általában nyertek. A résztvevőknek általában kellett 27 húzás, hogy meg tudják mondani, melyik a “rossz” pakli. Ami viszont megdöbbentő, hogy testük – a stresszt kezelő alrendszer – már egész korán felismeri a rossz paklikat, sokkal korábban, mint ahogy a tudatunk tenné.

A tudatos területek valójában rendkívül jó mese gyártók, amely az agy különböző területei által irányított viselkedéseket egységes narratívába helyezik. Az agyi területek cselekdnek, a tudatos rész pedig megkonstruálja hozzá azt a történetet, ami racionalizálja és egy személyiséggé formálja.

A legdurvább dolog mégis az, ahogy az agy a külvilágot érzékeli. Ha lehet hinni a modellnek, akkor az agy valójában egy szimulátor, amely előre leraktározott minták alapján építi fel magában a külvilágot és a külső ingerekhez csak akkor nyúl, ha eltérést tapasztal. Vagyis a külső ingerek nem felépítik, csupán modulálják a belső világ eseményeit. Jó példa erre az úgynevezett Anton szindrómások helyzete. Ezeknél a betegeknél valamilyen agyi sérülés miatt a külső ingerek nem jutnak el a megfelelő helyre, de az agy erről nem tud és saját magában szimulál. Ezek a betegek nem tudják hogy amit látnak, az nincs a valósághoz kötve és csak akkor mennek el orvoshoz, amikor már jó pár dolognak nekiütköznek.

Hasonlóan a tudat működéséhez a memória sem olyan egyértelmű, ahogy gondoljuk, több terület is tud tárolni memória elemeket, akár több helyen is tárolódhat ugyanarról a dologról emlékkép. Komolyabb traumák például a normál memória mellett egy másik területen is tárolódnak.

A könyv azzal is foglalkozik, hogy milyen evolúciós okai lehetnek a tudatosság létrejöttének és az egyik lehetséges magyarázatnak azt tartja, hogy a tudatos terület a zombi rendszerek koordinálására jött létre elsősorban és akkor kerül igazán aktív működésbe, ha a rendszerek közötti koordinációt kell megoldani. Pl. ha egy jelenlegi előny és egy jövőbeni előny között kell dönteni, akkor a tudatos terület dönt, hogy melyik alrendszer győzzön.

A tudatos agy gyakran csak célokat jelöl ki, az agy többi része pedig megtanulja, hogyan teljesítse. A könyv elolvasása után kb. úgy éreztem, hogy ha van valami ami előtt még óriási mélységek vannak a világban, az az agykutatás. Szinte alig tudunk valamit magunkról és arról, hogyan érzékeljük a világot, miként viselkedünk.